Rénszarvas-hegy – a fordításról

A fordítások “előkészítéseként” én magam is rengeteget olvasok. Persze meg sem próbálok úgy tenni, mintha elsősorban a szakmai érdeklődés vezetne. Szeretek olvasni, és emellett járulékos haszon, hogy megfigyelhetem más fordítók munkáját, szóválasztásait, taktikáját. Karin Tidbeck kötetének utószava különösen érdekes, mert elmondja, hogy ő maga fordította svédről angolra az írásait, és beszámol arról is, hogy eközben milyen kihívásokkal találta szembe magát.

Kitekintő: a japán írásrendszer és a Muminok

A japán nyelvben három írásrendszer van: a hiragana és a katakana szótagírások, a kandzsi kínai eredetű szóírás, de ezek mellett időnként használatos még a rómadzsi is, ami a latin betűs írás neve.
kandzsival a szavak fogalmi részét, például a főneveket, az igetőt írják le, a hiraganával a toldalékokat és a határozószókat, katakanával pedig az idegen eredetű szavakat és (főként tudományos művekben) a növények, állatok nevét.

A szöveg haladhat jobbról balra, de fentről lefelé is.

Különleges élmény volt kézbe fogni az egyik újonnan beszerzett könyvemet, a Mumin-sorozat első részét japánul.

A finnországi svéd írónő, illusztrátor Tove Jansson könyvének a japánok is nagy rajongói, 1969-től kezdődően több verzióban is feldolgozták a történeteket, én az 1990-es japán-finn-holland anime sorozattal találkoztam először. Az utazásom során most lehetőségem nyílt arra, hogy szerezzek egy japán Mumin-könyvet.

Persze, mivel japánul nem tudok, egyelőre egy hangot sem értek belőle, de nagyon szépnek találom. E téren még fejlesztenem kell a kompetenciáimat. 🙂 A könyv fordítója Tomihara Mayumi, aki a 2019 márciusában Japánban nyíló Mumin Park kiállításának tervezésénél is segédkezett.

Idézet a műfordításról

A természet alkotott egyszer egy angol embert, akinek kupolás feje szavak méhkaptára volt; egy embert, akinek csak rá kellett lehelnie bámulatos szótárának bármely darabkájára, hogy az megelevenedjék, terjeszkedni kezdjen és reszkető csápokat növesszen, mígnem összetett képpé változott lüktető aggyal és összhangban mozgó végtagokkal. Három évszázaddal később egy másik ember, egy másik országban megpróbálta ezeket a ritmusokat és metaforákat átültetni egy másik nyelvre. Ez a folyamat iszonyatos mennyiségű munkát igényelt, amelynek szükségességére nem tudunk valós okot felhozni. Olyan volt, mintha valaki, miután látott egy bizonyos tölgyfát (a továbbiakban nevezzük Individuális T-nek), amely egy bizonyos országban nőtt, és ott vetette saját egyedülálló árnyékát a zöld s barna földre, felállított volna a kertjében egy iszonyatosan bonyolult gépezetet, amely önmagában éppúgy nem hasonlít arra vagy bármely egyéb tölgyfára, miként a fordító ihlete és nyelve sem hasonlít az eredeti szerzőére, de amely – az alkatrészek, a fényeffektusok, a szélfúvó motorok leleményes kombinációja révén – végül is pontosan ugyanolyan árnyékot vet, mint az Individuális T – ugyanazt a körvonalat, mely ugyanolyanképpen változik, ugyanazokkal a dupla és szimpla napfoltokkal, melyek ugyanazokon a helyeken fodrozódnak a nap ugyanazon órájában. Gyakorlati szempontból az ilyen idő- és energiapocsékolás (azok a fejfájások, azon az éjféli diadalok, melyek katasztrófává alakulnak át a reggel józan fényében!) szinte bűnös módon abszurd, hiszen az imitáció legnagyobb mesterműve is feltételezi a gondolat önkéntes korlátozását, egy másik ember géniuszának való alávetését. Lehet-e ezt az öngyilkos korlátozást és alávetést kárpótolni az adaptív technikák csodájával, az árnyékolás ezernyi trükkjével, a buzgó örömmel, melyet a szavak szövője és szemtanúja érez a vászon minden újabb fortélya láttán, vagy pedig, egészében véve, ez csupán Paduk kézírógépének eltúlzott és átszellemített másolata?


Vladimir Nabokov: Baljós kanyar